I can do it!

Van az a békés szombat délelőtt, mikor szépen elképzelek egy idilli együttlétet, végre csak én meg a gyerekek felállásban, kártyázással, legózással, és az ebédre sincs gondom. Mikor végre megvalósíthatom a minőségi időt, az odafordulást, és nem a háztartás után rohangálok, nem fegyelmezek vagy rendet teszek, nem mondom el ezerszer, hogy vegyélmárpapucsot, hanem leguggolok melléjük, óriásból törpévé.

Jó rég nem írtam ide a blogra, egyrészt mert közben félállásban dolgozó anyuka lettem az 5, 4 és másfél éves gyerekek mellett… Ennek a tanulságairól majd egy másik posztban. A másik ok, hogy az egyik gyerek hatkor kel, a másik este 11-ig nem tud elaludni, a harmadik éjszakánként háromszor ébred. A harmadik ok, hogy nem ragadtam laptopot, hogy ezek a bizonyos elképzelt idilli szombat délelőttök sosem úgy történnek, ahogy elképzelem.

Szóval van az a murphy jelenet, hogy az ötéves, aki heppből nem megy el reggel pisilni, délelőtt 11-kor már nem jut el a vécéig, hanem a vécé előtt, letolt gatyával a szőnyegre ereszt vagy másfél litert. Zuhany, felmosás, mosógépbe pakolás, tiszta ruha keresés, szekrény visszapakolás, mert magára rántotta a fél polcot. Nyilván mindenközben a másfél éves egyenletesen szétteríti a nagyok gyöngyeit a konyhában, evőkanállal kanalazza a kis színes ikeás műanyagot a ruhájába, hogy még órákkal később is találjak a harisnyájában. Felsöprés, takarítás, átöltözés, porszívó.

Aztán van az a klasszikus életkép, mikor mindhárman egyszerre üvöltenek, az egyik a teljes kiborulás szélén kéri, hogy segítsek a dinoszaurusz fejét megrajzolni, „mert nekem sosesikerűűűl brühühühü és sosem foglalkozol velem, mamaaaa”, a másik a fürdőszobából üvölt, hogy „kéééésssszvagyooooook”, a harmadik a szeparációs szorongás jegyében üvöltve reagál erre a feszültségre és teljes tíz kilójával kapaszkodik a ruhám szélébe.

Van még az is, mikor végre a két nagyobb békében fűzi a gyöngyöt és zenét hallgat közben, a kicsi viszont pucér fenékkel, visítva menekül a tiszta pelenka elől.

Fél órával később a két nagy még mindig hótt türelmesen pakolja a gyerekszobát miszlikjeire, a kicsi már majdnem elalszik a karomban, mikor is az önjáró, önsétáltató, bejárati ajtót egyedül nyitogató (sic!) kutya megérkezik, sárosan, véres lábnyomokat hagyva a konyhában. Tudniillik szakadó esőben kell neki megint megszöknie, megint kibontotta valahol a kerítést, most meg nagykegyesen visszafáradt. Felüvöltöm a félálomban lévő gyereket, kiparancsolom a kutyát. Előszoba eltorlaszolása, kutya fürdetése, seb ellenőrzés, fürdőszoba- előszoba-konyha újbóli fertőtlenítése, felmosása, kutyás cucc mosógépbe pakolása. Közben időnként rákiabálok a gyerekekre, hogy ne mászkáljanak rá a véres-sáros lábnyomokra mezítláb, kérem a nagyot, hogy vigyázzon a legkisebbre, amíg a kutyát mosom és reménykedem, hogy nem pont most fogja a kibontani a levél alghopyrint, amit valahogy lehalászott az asztalról (mert közben középső felmászott a széken és levette a gyógyszeres dobozt a köhögős cukorkáért).

We can do it!

 

 

Mikor mindezt megúsztuk, és még ebédelni is sikerült leülni, még a kicsi hajlandó volt enni valamit, akkor, mikor már azt hiszem, hogy elaludt a nagy csendben a csúszdán felmászva félúton…..

Szóval így telnek nálunk a békés, otthonülős, szőnyegen legózós szombat délelőttök. Ja, hogy közben egyszer sem ültem le?

Háromgyerekes mindennapok

Mindjárt két hónapos a pici, és valahogy csak most jutok odáig, hogy a háromgyerekes mindennapokról írjak. Ez részben szerencse is, nyáron a családom felváltva voltak szabin, így nem egyedül kellett menedzselni a dolgot. És úgy gondolom, ez az a gyereklétszám, amihez már jól jön a nagycsalád, hogy mindig legyen kihez szólni a gyerekeknek is és nekem is, mindig legyen egy segítő kéz vagy valaki, akinek az ölébe fel lehet mászni – legyen az nagymama, dédi, nagybácsi vagy anya unokatesója. De mi sem élünk így a mindennapokban, és a hétköznapok nagy részét most már egyedül csinálom a három gyerekkel.

Féltem tőle, hogy mi lesz majd hárommal, hogy fogom kezelni a féltékenységet, hogy kevesebb kezem van, mint gyerekem, hogy egy csecsemő mellett el tudom-e látni a másik kettőt. És valóban, nem tudok rájuk annyit figyelni, mint szeretnék, ráadásul sok új helyzetet hozott nekik az ősz a tesón kívül is (ovi, bölcsi, úszás, új közösség vagy nagyobb önállóság), emiatt gyakrabbak a földhözverős hisztik, a kapaszkodások, az éjszakai vándorlás, és háromból kettő jó eséllyel sír vagy elhanyagolva érzi magát. A nagyok a féltékenységet egyelőre egymáson vezetik le, nem a picin, és ötpercenként villámhárítóskodni kell. A majdnem négyéves nagylányom segít ezt-azt a baba körül, de nem folyik bele nagyon. A 2,5 éves fiamat jobban érdekli, de az ő gyengédsége egy buldózerével vetekszik.

A harmadik gyerek

• Egy meglévő rendszerbe, napirendbe, ritmusba érkezik
• Tud bárhol bármikor enni, aludni, tiszta pelenkát kapni
• Folyamatos szórakoztatásnak van kitéve
• Alapból megtanul alkalmazkodni
• Sokkal többet van életveszélyes helyzetben, mint bármelyik másik gyerek – a tesók jóvoltából
• Gyorsabban csinál majd mindent, lát maga előtt többféle mintát is

A harmadik gyereknél te is

• Már az elejétől tudod, hogy melyik sírás mit jelent (éhes, fáj a hasa, megijedt, álmos, kényelmetlenül van, fáj valamije)
• Gond nélkül cipeled magaddal már néhány hetesen is (van más választása?)
• Gyorsabban összekészülsz induláskor a 3 gyerekkel, mint anno az első babáddal
• Napi 3-4 órát töltesz a gyerkek oviba-bölcsibe oda-vissza fuvarozásával (és még ki sem mentél a kerületből)
• Lelkiismeret furdalás nélkül otthagyod a kiságyban, míg egy kiadósat zuhanyzol. Akkor is, ha éppen nem alszik. (Kivéve, ha a tesók karnyújtásnyi távolságra vannak, mert akkor a baba életéért rettegsz, ha csak egy pillanatra is hátat fordítasz.. ráugrik, ráesik, rátenyerel, lelöki – persze véletlen..)
• Tudsz szoptatni, mesét olvasni, pelenkát cserélni, orrot fújni és öltöztetni EGYSZERRE
• Gond nélkül kérsz és fogadsz el segítséget másoktól
• Meglepődsz, ha nincs rajtad a hordozó
• Már van tesórutinod: van már tapasztalatod a figyelem megosztásában, a szeretet sokszorosításában, a féltékenység kezelésében, és a folyamatos lelkifurdalás eltűrésében, hogy ha az egyik gyerekeddel vagy, a másik vajon mit csinál, hogy érzi magát
• Csak legyintesz, ha felmerül benned, hogy néhány hónap múlva valami home office-os munkát vállaljál. Majd egy év múlva. Vagy kettő. Talán.
• Jó mélyre eltetted a régi ruháidat – minek frusztrálnád magad 2 hónap után, hogy még mindig nem jönnek rád
• Közel sem vagy annyira elszigetelt és magányos, mint az első (második) gyereknél – a folyamatos jövés-menés, a bejáratott játszótéri ismerősök, az úszodai smalltalkok, a nagyoknak a barátai kitöltik a napokat, heteket és nem apát várod haza egész nap, mint a messiást, mert ő az egyetlen felnőtt, akivel találkozol és beszélsz…(ami apát is tehermentesíti valamelyest – persze cserébe ő is kap még bőven a nyakába a gyerekektől)

Viszont senki nem beszél arról, hogy a harmadik terhességnél, és szülés után is működik anya hormon-hullámvasútja és ezzel együtt az érzelgősség, fáradékonyság, türelmetlenség, beszűkült figyelem… és most már nem csak a férjednek kell elviselnie, helyén kezelnie..

De összességében mégsem olyan nehéz a dolog, mint a második gyerek születésénél volt. Egy-egy jól időzített ölelés, kettesben töltött mese, játék vagy reggelizés sok mindent helyre tesz a nagyokban is.

 

Mit tanultam….. – No5

Még hátra van pár hét a nagy találkozásig, de eldöntöttem, hogy ezt az utolsó időszakot (és persze aztán a rákövetkező babázósat) élvezni fogom. Igen, szerintem ez döntés kérdése. Hogyan keretezzünk át pozitívan című sorozatunk következik.

5. Mi lesz a terveimmel, munkámmal?

Épphogy kezdtem újra belerázódni valamibe. Terveztem szakmai munkát, projektet, ösztöndíjat, utazást, konferenciát, stb… Minden tiszteletem azoké, akik ezt x gyerek mellett is meg tudják valósítani. Mindig kíváncsi vagyok a titkukra, hogy milyen segítségekkel, milyen szervezéssel (és milyen lemondásokkal!!) valósítják ezt meg. Nem szeretnék főállású anya lenni, de elképzelhetetlennek érzem, hogy az elkövetkező 5-8 évben 8órákat tudjak dolgozni fixen. Sokáig stresszelt, hajtott, hogy gyorsan vissza, nem akarok elbutulni, még mindig vannak világmegváltó terveim, stb. Bevállaltam csomó mindent, mert érdekelt, azt hittem, menni fog, úgy mint régen. De úgy éreztem, folyton a családom/környezetem állította falba ütközök, mint egy futó, aki simán képes lenne maratonokat futni, sőt, de amikor edzene, akkor folyton azt kapja, hogy minek strapálod magad, minek akár az 5-10 kilométerek, mikor pihenhetnél is ebben az időben a kanapén. Míg a végén kétségbe estem, hogy tudok-e még maratont futni, vagy akarok-e? Nem jobb tényleg a kanapén feküdni? Aztán ezt is elengedtem. Lélegez, elenged, elfogad, megért, más szempontból néz. Nem dolgozhatok úgy, mint régen, mert én sem vagyok a régi, az életem sem a régi. Szervezni, delegálni, prioritásokat kell tenni. Egyelőre nem számolhatok az estékkel és a hétvégékkel, a hajnalokkal, csak a bölcsis/ovis idővel, aztán ha megvan a baba, akkor még azzal sem. Mert most ez a legfontosabb, és ezt szeretném élvezni. Aztán a megfelelő faladatok a hivatásomban úgyis megtalálnak majd újra. Addig meg tudnom kell nemet is mondani. Van még időm. Challange accepted.

A mit tanultam ez alatt a várandósság alatt? sorozat előző részei

1. Idegesítő beszólások
2. Hisztiző gyerekek
3. Mert a férjem így meg úgy...
4. Itt fáj – ott fáj

Drága Rozi*!

Belátom, nem a legideálisabbak a körülmények, hogy váratlanul ért érkezésed, de tudnod kell, hogy szeretünk és várunk. Kis túlélő, te. Sajnos nem tudom megígérni, hogy eljárok veled kismamajógára, mindenféle születésre hangolódásra, felkészítőre, meditációra, a perinatális tudomány és piac teljes kínálatára. Azt sem tudom megígérni, hogy eleget fogok pihenni. Nagyon igyekszem egészséges lenni és maradni. A rákészülési láz jelenleg a terhesvitaminban és az első rendes kismamafarmeromban merül ki. Nem fogok otthon szülni, valószínűleg semmilyen alternatív születésed nem lesz (ha a „rutint”, a tudatosságot és jógalégzést nem számoljuk). Nem tudom megígérni, hogy együtt fogunk aludni és maximálisan igényed szerint fogsz majd tudni szopizni. De törekszem majd rá. Nem tudom megígérni, hogy te leszel az egyetlen gondom az első hat hétben és nem tudom megígérni, hogy csupa új kisruhád lesz majd. Azt sem tudom megígérni, hogy anyukád hónapokig babamámorban úszva teljesen csak feléd forduljon. Cserébe többen is várnak rád: lesz két nagytestvéred, akik már nagyon izgulnak, nagyon kíváncsiak. És a négylábú nagytestvéred is minden bizonnyal érzi az érkezésed, hozzám hasonlóan kezdett gömbölyödni megint. Megígérhetem, hogy viszonylag ritkán leszel egyedül, hogy hamar megtanulhatsz önérvényesíteni és a legnagyobb zajban is békésen alduni. Hogy sokan fognak szeretni és rengeteget tanulhatsz, tapasztalhatsz. Azt is megígérem, hogy rutinos anyukád lesz, és hogy igyekszem kiélvezni minden egyes pillanatot, amit együtt tölthetünk.

Bár az időzítés pont úgy jött ki, nem szeretném, ha a statisztikákba csok-gyerekként vonulnál be, mint anno a Ratkó generáció. Még a nővéred, az a kis okos hároméves is megkérdezte egy elcsípett lakáshitel reklám után, hogy miért csak akkor vállalnak a családok új babát, ha nagyobb házba költözhetnek. Fél napig magyarázhattam neki, hogy a szeretet és a családok vállalása nem csak ezen múlik. Persze lehetőség, amit okosan szeretnénk használni.

Akárhogy is lesz, várunk szeretettel, te nyári baba!

Mama

*név tervezés alatt