A népi bölcsesség szerint úgy érdemes a fiatal párnak elköltözni, hogy a szülők ne legyenek túl messze, de ne is tudjanak hozzájuk papucsban átmenni. Párterapeuták szerint is, ha valaki felnőtt, házas emberként is minden nap anyukájával/apukájával beszéli meg ügyes-bajos dolgait, az jelezheti a nem megfelelő leválást a szülőkről. Viszont akinek olyan messze lakik az anyukája, hogy csak néhány évente tud eljönni, akkor viszont papucsostul beköltözik egy időre. Jobb híján a kanapéra.
Az anyós a kanapén jelenséget próbáltuk már, eddig kétszer néhány hónapig, a két nagyobbik gyerekem születésekor. Alapvetően kölcsönösen jóban vagyunk, csak sok mindenben nagyon különbözünk, ami okozott összesúrlódásokat. Azóta eltelt három év, ennyi idő alatt el lehetett engedni bizonyos sérelmeket, a nagyok óvodások lettek, és végre én sem vagyok az utolsó hetes terhes vagy a gyermekágyas testi-lelki állapotban. Sőt, a nyár is nekünk kedvez. De így is, a helyzet bizonyos mértékű szorongást vált ki belőlem. Az anyós-meny viszonyt, a háztartásba való beleszólásokat, vagy a helyzet párkapcsolatra gyakorolt hatását most kihagynám, koncentráljunk a gyerekekre.
Fotó: Pinterest
Minden friss vagy kevésbé friss szülőpárnak helyre kell tenni magában a saját szüleivel való átalakuló viszonyát. Most már ők hozzák a döntéseket és vállalják a felelősséget saját gyermekeik nevelésében, életük szervezésében. Ebben új szerep jut a friss nagyszülőknek is: a támogatásé, a gyerekek szeretettel való elhalmozásáé, a segítésé. Tanácsok cseréje, a nehéz élethelyzetek megbeszélése értékes hozzájárulás a fiatal család életéhez, de a végső döntéseket a szülőknek kell meghozni. Ugyanakkor a szülőknek is (főleg anyukáknak) meg kell tanulni, hogy rábízza másra is a kisbabáját/gyerekét. Az alapvető bizalmi kérdésen túl itt az anyának is meg kell tanulnia kicsit leválni, és elfogadni, hogy vannak dolgok, amit az anyukája/anyósa másképp csinál. Ha ez nem ütközik élesen a saját elveinkkel, illetve, ha nincs testi-lelki veszélyben a gyerek, akkor az unokát csak gazdagítja a többféle életmód, viszonyulási forma, stílus megismerése. Ha nagyon különbözik ez az életmód, érdemes róla beszélgetni a kicsikkel. (A mi esetünkben más kultúra és nyelv is játszik, amit alapvetően szeretnék, ha megismernének, mégis van bennem egy szorongás, hogy elvész-e mellette az általam képviselt nyelv-kultúra-stb? Ha most nem is, vajon kamaszként sem?)
A családoknak óriási segítség, ha lehet a nagyszülők bébiszitteri kapacitásaira számítani. Ugyanakkor mindkét generációnak érdemes belátni, hogy a mainstream orvostudomány, pszichológia, és pedagógia mást mond ma a hozzátáplálástól a kötődésen át a fegyelmezésig sok mindenről, mint akár 20-30-40 éve. Nincs abszolút jó vagy rossz, nincs fekete vagy fehér, a társadalom, benne a gyerekek és mi is változunk.
Persze a viszonyok rendezésében az időfaktor is szerepet játszik: ha egyszer-egyszer, vagy hétvégente a nagyszülők engedik pl. a csokit, a tévét, vagy a délutáni alvás kihagyását az unokának, az más téma, mint ha ugyan ez mindennapos, mondjuk a szünidőben, vagy hónapokig az összeköltözés alatt. A helyszín se mindegy: a meglévő napirendet könnyebb a saját közegben tartani, mint a nagyi lakásában. Egy-egy idegesítő szokás, béna becenév, túlóvás vagy nekünk nem tetsző nevelési módszer rövid távon tolerálható, hosszú távon viszont az agyunkra mehet. Ugyan így a saját anyánknak könnyebben elnézzük ezeket, mint anyósunknak – a „mi is felnőttünk” meg az evolúciós érvek is erre játszanak. Ilyen helyzetekben minden fél részéről fokozott rugalmasságra, megfelelő kommunikációra és kompromisszumkészségre van szükség. És empátiára. Mondok példát. Mikor a nagyszülő egyből meg akarja mondani, hogy a gyerek biztos ezért vagy azért ilyen vagy olyan, akkor az első reakcióm a visszautasítás. Mert hogy milyen alapon mond ilyet, én látom a gyereket többet (és jobban?), a helyzetet komplexebben. De ha empatizálok, rá kell jöjjek, igazából nem biztos, hogy azért ítél ilyen hamar, hogy a gyereket címkézze, vagy hogy engem idegesítsen. Hanem hogy minél hamarabb ráhangolódjon a helyzetre és behozza a „lemaradását”. Értsük, meg, hogy még ha érzelmileg kiélezett is ez a helyzet, az esetek többségében a megnyilvánulások nem ellenünk szólnak, hanem a másik ember érzelmi szükségleteinek kielégítésére irányul. És ez az ember halandó, hibázhat, elfáradhat, sőt, még igaza is lehet néha. Ugyan ez az empátiás megközelítés bármilyen együttélést megkönnyít.
| Gyermekkel való megnyilvánulás | Annak egy lehetséges érzelmi háttere |
| Gyerek címkézése | Mihamarabbi megértés |
| Túlóvás/túlkontrollálás | Biztonságkeresés |
| Mindent jobban tudni | Saját kompetenciaérzék erősítése |
| Agyonabajgatás | Kieső idő és szeretet kompenzálása |
| Gyerekkel való foglalkozás elutasítása | Felelősségtől való félelem |
Viselkedések értelmezési lehetőségei gyakorló empatáknak
A Vörös Sátor című könyvből az egyik kedvenc jelenetem, mikor a 4-5 éves Dinah-ot leszidja az anyja, amiért nem tud elég ügyesen bánni az orsóval. A kislány dühös az anyjára, és a velük egy közösségben élő egyik nagynénjéhez szalad vigaszért. Az feltölti az érzelmi tankját, megtanítja az orsó használatára, addig anya is kipuffogja magát. Mire néhány óra múlva újra találkoznak, anya és lánya is szeretetteljesen, tüske nélkül fordulnak egymáshoz. Nagyon megragadott, hogy a közösség segítségével nem kizárólag egymásra vannak utalva anyák és gyermekeik, hanem mindkét félnek lehet támaszt lelni. Be kell ismernem, hogy néha a lányomnak is jót tesz, ha szabadságot kap tőlem és vice versa, – és erre egy nagymama nagyon ideális lehet.
Bébi, pszichó & más 