Újévi fogadalmak – okosan

2 jan

Van néhány dolog, amire az új évben jobban oda szeretnék figyelni, ami reményeim szerint egy tudatosabb, kiegyensúlyozottabb életvitelt tesz majd lehetővé. Szóval szeretnék a 2019-ben kevesebb cuccot magam körül, hogy letisztultabb legyen a környezetem. Szeretnék kevesebbet multitaskingolni és jobban elmélyülni egy-egy helyzetben, beszélgetésben, munkában, együttlétben. Szeretném letenni a telefont, ha a családommal vagyok. Szeretnék egy fenntarthatóbb háztartást kialakítani apránként, kevesebb műanyaggal, szeméttel, több zöldséggel, piacozással, tudatosabb táplálkozással. Szóval nagyjából így néz ki a listám január másodikán:

ujevi fogadalmak 2019

Na de hogy is van ez? Mitől lesz valami több vagy kevesebb? Ha egyáltalán tudom mennyi most? Hogy teszem mérhetővé? Érzésre? Mikor elég? Hogy valósítsam meg ezeket, hogy ne egy óriási feladatjéghegy legyen, amit úgysem tudok megmászni, se lazán legyintős, hogy „kicsit kevesebb lett azért vagy kicsit több…” Ehhez már pedig okos célok kellene, azaz SMART célok:

  • S – specific – konkrét
  • M – measurable – mérhető
  • A – attainable – elérhető
  • R – realistic – reális
  • T – time oriented – időben meghatározott

Például ha többet szeretnék a szabadban sétálni, azt így tehetem „okossá”:

  • Specifikus – sétálni viszem a kutyát
  • Mérhető – harminc percre / az 0,5 km-re lévő kutyafuttatóig
  • Elérhető – este, miután a gyerekek elaludtak és a férjem is otthon van
  • Reális – heti háromszor
  • Időorientált – az elkövetkező hónapban

Azon még nekem is törni kell a fejemet, hogy teszem az összes célomat 2019-re okossá, de nem lehetetlen, tervezés kérdése (egyből gyakorolhatom a koncentrációt és tudatosságot, hehe).

Boldog Új Évet mindenkinek!

 

Reklámok

Pozitív kommunikáció a családban

21 dec

A pozitív kommunikáció a családban sokféle helyen érvényesíthető a párkapcsolati konfliktusmegoldástól a fegyelmezési, nevelési helyzetekig. Az előnye pedig, hogy úgy érvényesítsük a mondandónkat, hogy közben megtartunk egy biztonságot adó, önbizalmat támogató közeget a családban. Kísérletben bizonyították annak a hatását, hogy nem mindegy, mit mond annak az kisóvodás korú gyerekeknek az anyukája, akinek egy pohár vizet kell átvinnie a szobán. Az “el ne ejtsd”, “ki ne boruljon” csoportban a gyerekek szignifikánsan gyakrabban borították ki a vizet, mint a “milyen ügyesen viszed a pohár vizet” csoportban.

A családon belüli pozitív kommunikációról beszélve tisztáznunk kell néhány fogalmat. Pozitív, azaz nem bántó, nem el/megítélő, megerősítő, pozitív értelmű szavakat használó. Családon belül nekünk anyaként kell a gyerek/ek felé egy olyan kommunikációs eszköztár, amely kifejezi a szeretetet, kötődést, nevel, irányt mutat, fegyelmez, megvéd, megnevettet, időt tölt, tanít, beszélget, mintát mutat, a lista folytatható és életkor szerint változik. A párunkkal is többféle kommunikációs helyzetben vagyunk: szülőtársként, közös háztartásban, közös ügyön dolgozó felnőttekként, szeretőként, barátként. Saját szüleinkkel, párunk szüleivel is meg kell találnunk egy olyan kommunikációt, melyben egyenrangú felnőtt felekként tudunk részt venni, elfogadó és kifejezi a szeretet, tiszteletet. Itt sokszor az a nehézség, hogy hogyan tudunk úgy nemet mondani egy nem kért „jótanácsra”, segítségre, stb., hogy az ne legyen bántó és ne a kapcsolatunkat minősítse. Sokféle rokonnal való viszonyunk mellett fontosnak tartom kiemelni az önmagunkkal való kommunikációt: mit gondolok saját magamról? Milyen üzeneteket adok saját magamnak, minősítem-e a saját dolgaimat?

Sokan azon kapjuk magunkat, hogy mind a gyerekekkel, mind a párunkkal egyfajta problémamegoldó, feladatkiosztó, idő- logisztika- és feladatmenedzseri hangnem lesz a meghatározó (ebben a remek wmn cikkben jól leírják milyen ez). Ez egy piszkosul hálátlan szerep és mindenki utálja, mert bele lehet csúszni egy üldöző-üldözött szerepleosztásba, és egyszerűen nem marad idő-energia-tér (nyitottság?) az érzelmeket, gondolatokat megosztó, megbeszélő, kapcsolaterősítő kommunikációkra.

1

Dancing Family by Maya Gur. Forrás: Port-magazine.com

A családi szereplők után nézzük a kommunikáció alapvető elemeit: közlő,  befogadó, üzenet (mit is akarok mondani?), csatorna, visszacsatolás és a kommunikációs helyzet. Figyel-e a másik? Értjük-e egymás nyelvét (óó erről tudnék mesélni..)? Üzenetben vagy előszóban beszélünk? Mi van az én fejemben, mikor valamit mondani akarok? Motivált-e a másik az üzenet befogadására? Van-e visszacsatolás, párbeszéd, vagy megint csak monologizálunk? Vajon miért nem válaszol a másik? Azért mert letaroltuk egy monológgal és érzelmileg kivonódik, vagy meg sem hallotta az üzenetet, nem figyelt, túl nagy a „zaj” (pl. 3 gyerek ugrál körülöttünk), esetleg egyszerűen nem értette, amit közölni szeretnénk?

Na de miért is olyan fontos, hogy pozitív üzenetekkel, pozitív szavakkal kommunikáljuk egymással? Egyszerűen szólva, mert a szavaknak nagyon erős hatása, teremtő ereje van. Gondoljunk csak olyan nyelvi kifejezésekre, hogy meg kell emésztenem, amit a másik mondott. Torkomon akadt a szó. Szavak nélkül marad. Nincs beleszólása a dolgokba. Szíven ütött, amit mondtál. Ami a szívemen, az a számon. Vagy gondoljunk bele, milyen nehéz, és milyen megkönnyebbülést hozhat bizonyos dolgok kimondása, fogadalmak megtétele (ó beszédaktus-elmélet!). Kicsit bonyolultabban szólva: az agyunkban működik egy rendszer, az ún. tükörneuron rendszer, mely a mástól látott, hallott, vagy elgondolt cselekvésre is ugyan azokat az idegsejteket indítja be, melyek az adott cselekvés valós kivitelezésénél működnek. Minél többször csináljuk/látjuk/gondoljuk/halljuk az adott cselekvést, annál bejáratottabbak lesznek ezek az idegpályák és annál könnyebb és valószínűbb lesz, hogy a látott/hallott/elgondolt cselekvés meg is valósul a megfelelő környezeti helyzetben. Ennek alapján működnek például sportolóknál a vizualizációs technikák az eredményesség javítására, az autogén tréning az ellazulás segítésére és pszichoszomatikus problémák megoldására, de még az empátiának is alapja. Ezek azon helyzetek, amikor tudatosan dolgozunk a nyelvvel és a pozitív üzenetekkel.  Viszont az üzenetek hatása a mindennapokban is jelen van, és ezért érdemes a szóhasználatunkra figyelni: például mikor a gyerekünket óvni akarjuk „jaj, bele ne ess a gödörbe!”, valójában egy veszélyes cselekedetnek a valószínűségét fokozzuk. Ugyanakkor, ha azt mondjuk neki, hogy „Gyere, ügyesen kerüld ki azt a gödröt és gyere vissza!”, akkor egy kevésbé veszélyes cselekedet lehetőségét kínáljuk fel neki. Illetve figyeljük meg közben az arcmimikánkat is, az előbbi helyzet aggodalmaskodó vagy feszült hangulatát könnyen átveszi a gyerek! Hasonló kommersz gyerekvigasztaló a „nincsen semmi baj”. Három negatív töltetű szó egymás után. Elég lehangoló, nem?

Első körben érdemes saját oldalunkon elgondolkodni, hogy vajon nálunk, milyen hasonló „idegpályák” erősödtek meg. Mi az, amire behuzaloztak minket, amit sokszor hallottunk, amilyen mintákat láttunk. Ezek könnyebben, automatikusabban hozzáférhetőek hasonló helyzetekben, mint másfajta viselkedésminták, akarva akaratlanul, pláne ha stresszhelyzetben vagyunk és zsigerből jön egy reakció. Ez a „zsigerből”, sokszor az, amit gyerekkorunkban sokat láttunk-hallottunk-megéltünk. Lehet persze tenni ellene, ha valaki olyat hoz otthonról, amit nem szeretne a saját családjába továbbvinni, ehhez nagy munka és tudatosság kell.

mirror-neurons-monkeys

Tükörneuronok akcióban. Forrás: 360Learning blog

Egy ismerős kislány szüleit figyeltem meg, ahogy a néhány hónapos gyerekről mondják: „nézd már, ez most műsírás, már most igazi nő, tudja, hogy kell hisztizni”. Ez a kislány nagyon hamar megtanulta, hogy azt várják tőle, hogy „igazi nőként” viselkedjen, amihez sok cuki dolog mellett a hisztizés és a pózolás is hozzá tartozik. Eltelt pár év, és már tényleg hisztizik és műsír. Az elvárás, a hozzáállás nem csak gyerekeknél nagyon meghatározó. Figyeljük meg, őszintén, hogy milyen előzetes elvárással közelítünk a másikhoz. Illetve, hogy milyen szerepben viszonyulnak hozzánk. Például a venezuelai férjem tapasztalatai szerint a nő a veszekedős egy párkapcsolatban. Én világ életemben konfliktuskerülő ember voltam, de mióta vele vagyok, valahogy kibújik belőlem is néha a latin nő, aki kiabál, veszekszik, ajtót csapkod. Ezzel semmi baj addig, amíg szét tudom választani, hogy mi vagyok én, és mi a szerep. Ha egy kisfiú egy olyan családi együttműködési rendszerben nő fel, ahol az anyja, nagyanyja folyamatosan rendezi a helyzeteket, a férfiak meg passzívan vannak jelen (ha egyáltalán), vagy legfeljebb azt csinálja meg, amit kiosztottak rá, akkor jó eséllyel abban nő fel, hogy nem kell problémamegoldást kezdeményeznie otthon. Rosszabb eséllyel azzal az elvárással él, hogy a nő mindig veszekszik, zsörtölődik valamin. Hogy folyamatosan mondogatja, a férjnek mit kéne csinálni, utasítgat. A veszekedős, hajcsár szerepet pedig a nők sem feltétlen maguk választották, pláne nem biztos, hogy jól érzik magukat benne.  De csinálják, mert valakinek csinálnia kell a dolgokat. Ismerős, ugye?  Kivéve, ha közösen tudunk a családban új prioritásrendszert lefektetni arról, hogy mi fontos? Ki mit vállal?  Ebben nyújthat segítséget a 4 kérdés technika:

4kerdes

 

Eddig arról írtam, milyen huzalozottságok, észlelések, kontextusból adódó szerepelvárások lehetnek jelen egy-egy kommunikációs helyzet egyes résztvevőiben, és hogy hogyan hatnak a szavak – jók és rosszak egyaránt.  Lássunk néhány konkrét példát, hogyan lehet pozitívba átforgatni egy-egy üzenetet:

your words matter

Önkéntes koromban tanultuk, élesben gyakoroltuk, hogyan kell gyerekeknek munkatársaknak pozitív visszajelzéseket adni:  a konkrét pozitívumot kiemelő üzenetek  segítik az együttműködést és növelik az önbizalmat. Ez nem egyszerűen a “jajdeügyesokosvagy” folyamatos ismételgetése, hanem mindenféle tevékenységben meg kell találni azt, amiben jó, amiben ügyes és azt kiemelni, visszajelezni: pl. milyen szép egyenesen tudtad meghúzni azt a vonalat. Vagy: nagyon szórakoztatóan oldottad meg azt a feladatot. Ezt a fajta visszajelzést otthonra is lehet adaptálni. Biciklivel elesett gyereknek: milyen hosszan mentél pótkerék nélkül! Késve hazaérkező párnak: de jó, hogy hoztál kenyeret; vagy folyton panaszkodó rokonnak: milyen szeretettel néznek rád a gyerekek!

Ha viszont olyan helyzet adódik, amiben nem igazán tudunk pozitívat visszajelezni,  törekedjünk arra, hogy a helyeztet, és nem a másikat minősítsük. A mert te MINDIG vagy SOHA kezdetű mondatok rettentő kapcsolatgyilkosok. A DESC módszert munkahelyi konfliktuskezelésre, asszertivitás fejlesztésére használják gyakran, de szerintem remekül működik a házastársi kommunikációban is, ha szeretnék egy problémát úgy megbeszélni, hogy közben nem minősítem a másikat, sőt, csak a helyzetről és saját érzéseimről elképzeléseimről beszélek.

1. Helyzet leírása (describe): Mutassuk be a helyzetet! Foglaljuk össze néhány mondatban, hogy mi zavar! Legyünk tömörek, lényegre törők és ne támadjunk rá a másikra!

  • „Amikor nem csinálod meg a munkádat időre, akkor én sem tudom határidőre elküldeni a tőlem kért anyagot.”
  • „Amikor nem segítesz este a gyerekek fektetésénél, akkor nagyon kitolódik minden feladatom az éjszakába, és nem tudok megfelelően felkészülni a másnapi tréningemre.”

2. Érzéseink (express): Ha szükséges, mondjuk el az adott helyzettel kapcsolatos érzéseinket, egyes szám első személyben fogalmazva!

  • „Ilyenkor úgy érzem, hogy tehetetlen vagyok, és csak fecsérelem az időmet.”
  • „Ilyenkor úgy érzem, túlterhelt vagyok, és hogy nem értékeled a munkámat.”

3. Viselkedés (specify): Kérjük azt a konkrét viselkedést, amit szeretnénk a másiktól!

  • „Szeretném azt, hogy a megadott időre végezd el a munkádat.”
  • „Szeretném ha ezeken a dolgozós estéken te ülnél a gyerekek mellett, amíg elalszanak.”

4. Következmények (consequence)

  • „Ha ezt megteszed, akkor a továbbiakban is jól együtt tudunk működni, ha nem, akkor kénytelen leszek mással együtt dolgozni ezekben a projektekben.”
  • „Ha ezt megteszed, hamarabb végzek a munkámmal és jut időnk egymásra is. Ha nem segítesz, mindig éjszakázom, ami nagyon kimerít, és megint lebetegszem.”

 

A fenti témában nemrég tartottam interaktív előadást kisgyerekes anyukáknak, és bár első körben nem voltak túl sokan, érdekes, hogy melyek a visszatérő témák – nyilván egy csomó olyan, amivel én magam is nap mint nap szembesülök. Hogyan mondjunk úgy valamit a gyereknek, hogy legyen hatása. Hogyan kérjük meg a férjünket valamire, hogy azt meg is csinálja (sértődés vagy féléves halogatás nélkül) hogyan értessük meg az anyánkkal/anyósunkkal, hogy eddig és ne tovább szóljon bele az életünkbe? Gondoltam, különösen a karácsonyi családi összejövetelek előtt érdemes végiggondolni néhány helyzetet és megoldási stratégiát. Nagyon tudok ezekkel a kérdésekkel azonosulni, empatikus lenni, de rossz, hogy nem tudok megoldásokkal szolgálni, mert nekem sem megy sokszor. Néha jó lenne, ha valaki mégis megmondaná végre, mikor hogyan mit mondjak, mit csináljak, mikor és hányszor és hogyan, hogy béke és harmónia és képeslap-idill legyen. Szerencsére nem mondják meg, van lehetőség (kényszer?) döntéseket hoznunk, nem a férj/egyház/állam mondja meg, hogyan kell beszélnünk a gyerekkel, hogyan kell megoldani a konfliktusokat, mondjuk családon belül. Közben a szabadság kérdése igen kényes. Szabadásgnak nevezhető-e, ha nincs válsztási lehetőség? Vagy ha nincs erőforrás másra?  Ha nem tudunk az alternatívákról, mert információs buborékban élünk? Vagy, ha az, amit láttunk, hallottunk kicsi gyerekkorunk óta, amire lehetőségünk volt, ahogyan beszéltek hozzánk, ahogyan anno minket szerettek és neveltek egy mederbe terelnek minket és nem is tudunk más lehetséges útról?

Mindennapi rendszerhekkek

12 okt

A nyár végére úgy éreztem, a gyerekeinknek nem csak egymásból van elegük, de már belőlünk is. Ambivalens ez bennük is persze, mert ragaszkodnak is egymás társaságához, de megsokasodtak a veszekedések és szinte sportot űztek már abból, hogy ki reklamál hangosabban (látványosabban, földönfetrengősebben, szívszorítóbban, stb), hogy velem kettesben akar lenni. Az én idegeim meg egyre hamarabb szakadnak… Az igény érthető, mert ugye szép a nagycsalád, de mindenki vágyhat egy kis külön figyelemre, töltődésre, szeretgetésre, mikor senki nem vág a szavába és nem kell folyamatosan alkalmazkodni. De a kettes anya-csakegygyerek felállás a mindennapi mission impossible. A helyzet kicsit rosszabb lett szeptemberrel, az ovikezdéssel, mikor apa munkái besűrűsödtek, a szintén dolgozó nagyszülők elritkultak, és hiába a gyakori ölelgetések, még kevesebb idő jutott a gyerekeknek anyával lenni, és anyának még kevesebb ideje jutott bármire is a munkák és a háztartásszörny árnyékában.

Két helyen próbáltam meghekkelni a rendszert a változás reményében: az egyik a gyerekek öröm-autonómia-kompetencia érzetét hivatott volna játékosan növelni, a másik a háztartás-mumust kisebbíteni.

Kezdjük a gyerekekkel. Egyik nap megkérdeztem az ovis gyerekeimet (nemsokára 6 és lassan 5 évesek), hogy mire vágynának igazán, ha választhatnának jutalomként valami kedvenc tevékenységet egy hisztimentes napon. Ebből a beszélgetésből születtek meg pár nap múlva a kártyák: a mama-idő, a csiki-idő (papával), a nasi, az egyedüllét és a mese/tévé.

 

Azt a szabályt találtuk ki, hogy minden gyereknek van 5 kártyája, amit egy héten egyszer használhat fel. Beteszi az adott napon a kártyát a helyére és az vasárnap estig már ott marad. Hétfőn meg kezdődik elölről. A kártyák fél óra adott tevékenységre (vagy egy nasira) válthatók be. A cél egyrészt az, hogy megtanulja a gyerek jobban kifejezni a szükségleteit, azonosítsa, hogy mire is vágyik igazán (zavartalan egyedüllétre? egy kis extra szeretgetésre vagy vadulós levezetésre?). A másik cél, hogy kicsit kiszámíthatóbbá tegyük a családunk működési rendszerét, ami ekkora gyerekeknek növeli a biztonságérzetét. Mellesleg ahogy beleszólást, döntési lehetőséget adunk nekik, azzal az önbizalmát és autonóm viselkedését is növelhetjük. Az eredmény? A nagyobbak lelkesen fogadták a kártyákat, egyből kiszínezték és rögvest mindenki elhasználta a tévézős lehetőségét. A többi viszont sajnos nem egy sikersztori. A nagylányom a kártyás boríték felmatricázása, a tévé, és egy nem időben megvalósított mama-idő után gyakorlatilag érdeklődését vesztette a dologban. A fiam hetekig be-be tette a maga kis kártyáit a naptárba, de pont a mama-idők megvalósítása jelentette ugyan úgy a legnagyobb gondot… Nem tudtam elég határozott és következetes lenni, hogy még azon a napon (vagy legalább ne túl sokára) megvalósítsam az igényét… a másik szobában kettesezünk, míg a többiek a nappaliban bármit csinálnak megoldások valahogy túl nagy kompromisszumnak tűntek nekik…és nem mindig sikerült apát-nagyszülőt-szomszédot beszervezni, így többször elcsúszott a fókusz. Tanulság: még nagyobb szervezettség kell a szülői részről és sokkal hatékonyabb kommunikáció. Nagyobb gyerekekkel is jobban tudna működni az ötlet, akik már jobban elvannak akár egyedül is… (a kétévest rábízni az ötévesre, hogy kösse le 20 percig, míg én a hatévessel fókuszáltan és csak rá figyelek… még nem reális elvárás..). Jobb gyerek/felnőtt aránnyal is tudna működni.

Egyelőre nem adtuk fel.

cleaning chores

Minta a háztartási teendők szervezésére…

A stratégiám a háztartás-szörnnyel a következő: szörny-mibenlétében kell megfogni. Mitől is mumus? Ha túl nagynak, ha kiszámíthatatlannak, megfoghatatlannak és vég nélkülinek észlelem. Itt újra kézbe vettem a Kicsivel könnyebben című kisgyerekes anyukáknak írott remek kalauzt és most már tényleg végre magamévá tettem egy-két jelmondatot: tegyünk mindent kiszámíthatóvá és rutinszerűvé, „önjáróvá”, amit csak lehet, így a váratlan eseményekre kell csak külön energia. Igyekszem egy fenntarthatóbb háztartásra törekedni és itt nem csak a zöldülést értem, hanem időben és rendben fenntarthatóbb. Ami a gyengém: elfogadni, hogy a tűzoltás és kampányszerű nagytakarítások nem működnek a háromgyerekes mindennapokban. Minden egyes nap kell egy kicsit haladni vele. De azt jól átgondolt rendszer szerint, puffogás nélkül, fókuszáltan. Ám legyen… és még egy pofás kis órarendet is megalkottam a fenti mintájára és kiragasztottam. Na kényszeres sem voltam még ;D Egyelőre nagyjából működik a rendszer, valóban cukibb a napi max 1-1.5 órás mumus, mint a random módon a kis ebből-abból összehozott  „sosincs vége” 3 órás szörny…

A harmadik változás a ráadás. Ami nekem segít a fenti rendeket fókuszáltabban kézben tartani: újra aktívan beépítem a relaxálást a mindennapokba, és próbálom nem 10percenként kézbe venni a telefonom. Nem könnyű….

Anyafej

16 aug

Az előző posztok szakmázása után újra egy kis személyes sztorizás jön.

Van egy jelenség, amit én magamban „anyafej”-nek neveztem. Ez egy olyan arckifejezés, amit délelőtt játszótérről-piacról hazafelé cipekedő, vagy délután óvodából igyekvő, hisztivel küzdő anyukákon lehet rendszeresen látni. Általában (de nem feltétlen) két vagy többgyerekes nőknél figyeltem meg, akik vagy csurig töltött babakocsit tolnak nagy pocakkal, vagy gyereket, kismotort, futóbiciklit, bevásárlást, jumbo kiszerelésű pelenkacsomagot egyensúlyoznak még a fülükön is. És a helyzet nem csak fizikailag megterhelő, hanem érzelmileg, figyelmileg is. Írtóra résen kell lenni, mert cipekedés közben a gyerekek ha nem a pocsolyában vagy az autók előtt táncolnak, akkor az idegeinken. Ez az arckifejezés egy fajta keveréke a végletes és rezignált kimerültségnek, akár több éves kialvatlanságnak, a mindennapos stressznek. És nem tudni, hogy éppen azért vég fancsali képet, mert majd leszakad a méhe/háta/válla a cipekedéstől, vagy már az otthoni végeláthatatlan teendőket listázza magában, próbálja összeadni, mennyibe fog kerülni az új eresztés cucc a gyerekeknek, amit már megint kinőttek, vagy esetleg csak teljesen elmerengett a régi (gyerekek előtti) életén. És mindeközben képes egyszerre az összes gyerekére figyelni és vagy gyógypedes türelemmel, fásult hangon terelgeti őket (ne lépj a pocsolyába; add a kezed a járdán; nem, nem veszek fagyit ebéd előtt; a csillámpóni nem csak rózsaszín hanem szivárvány színű is; nézd csak milyen kanalas markoló és dömper áll itt; azért van meleg, mert nyár van és közelebb van hozzánk a nap,….). Vagy mondókát, gyerekdalokat mormol halkan, megelőzendő egy kitörő hisztit vagy idő előtti elalvást. Na, ismerős? És igen, nagyon sokszor észreveszem magamon, hogy én is ilyen anyafejjel mászkálok a világban.

Véletlenül sem összekeverendő a jelenség az apafejjel, melyet azon apukák vágnak, akik kéthetente egyszer a nyakukba veszik a gyereket, esetleg többet is, és rém büszkék magukra, egyből le kell fotózni őket és már mehet is a fészre/instára. Például ilyenek:

 

Cukik meg jól néznek ki, én is szívesen fotózom őket ilyenkor. De ennek köze nincs az anyafejhez. Az anyafejet a lehető legritkábban dokumentálja bárki is, mert annyira mindennapos és nem igazán látványos, büszkék se vagyunk a lógó hajunkra, kitérdelt farmerunkra, nyúzott fejünkre, a legkevésbé osztanám meg a fészbukon. Egy időben rendszeres volt, hogy az egyik gyerek a hátamon, a másik a nyakamban, és közben még cipelem a bevásárlást és a kismotort is. Nem egyszer fordult elő az sem, hogy az egész 102-es busz utazóközönsége az általam kitalált mesét hallgatta, vagy a véget nem érő miért kérdésekre az egyre rezignáltabb válaszokat. De az is egy jellemző anyafej, mikor az ember a kisgyereket már sehogy sem tudja elaltatni, és egy órája tolja a babakocsit a blokk körül..   De tessék, most csak itt csak nektek egy anyafej tőlem, mely a múlt heti nyaralásunk alatt készült. Meg lehet csodálni a két biciklit, a 12 kilós gyereket a nyakamban (még szerencsém volt, hogy csak a kicsit kellett vinnem), a zilált hajat, az előrebukó pocakot (nem, nem vagyok terhes, csak a terhelés… meg a szoptatás abbahagyása után nem csak a fél hajam hullott ki, hanem pár kiló is visszaugrott…). És mosolygok, hogyne mosolyognék, hiszen nyaralunk (!), de „anyafejjel”, mert már zsibbad a kezem és majdbepisilek.

IMG-20180816-WA0000

Anyafej 2018

Aztán van az az anyafej, amikor valamelyik gyerek mindig az ember kezében van, mert vagy nem tud még járni, vagy éppen matrica korszakát éli és anya remekül megtanul mindent egy kézzel csinálni, csak közben azért ez okoz kellemetlen becsípődéseket itt vagy ott…

És van az az anyafej is, mikor kis családunk valamelyik tagját a hátamon kell vinnem, ha együtt akarunk helyet változtatni (a dupla babakocsi felejtős a kerületünkben…)

És azért van olyan, hogy apa vág „anyafejet”, mikor rájön, hogy nem csak öt percig kéne mindkét gyereket cipelnie, hanem tényleg míg haza nem érünk…..

20140325_174138

Apa “anyafejjel” 2014 februárjában

De miért vállaljuk be ezeket a bazi fárasztó helyzeteket? Miért indulunk el, mikor már az elején lehet tudni, hogy visszafelé mindenkit/mindent cipelni kell? Egyrészt van olyan, amikor muszáj elmenni az oviba/boltba/orvoshoz, stb.. A másik, hogy a cipekedés tudatával még mindig jobb elindulni, mondjuk a játszótérre, mint otthon a négy fal között megőrjíteni egymást. A harmadik, amiben én hiszek, hogy fejlődünk is vele – előbb utóbb a gyerekek is többet fognak bírni, és akkor milyen jó lesz. Mint most. Egyre többet bírnak, egyre messzebbre tudunk sétálni és fizikailag egyre könnyebb az egész. Fizikailag…

Sokat segít az anyafejen az is, ha van pár gyerekmentes szabadnapja anyának, mint most nekem. Már nem csak kialudtam magam az elmúlt 3 napban, hanem voltam kozmetikusnál, fodrásznál, masszázson, barátnőknél, úszni, és még a gyerünkanyukám szuperhas programjára is befizettem 🙂

@ a képek mind saját képeink, kérlek ne lopd el

Viselkedésváltozás a fenntarthatóságért

14 aug

Egy ideje mondogatom, hogy szeretném összehozni az egészségpszichológia modelljeit a viselkedésváltozásról a környezettudatos magatartás támogatásávál, előidézésvel, fenntartásával. Biztos van már bővebb szakirodalma a témának, és ez a téma egy nagydoktorit is elbírna, nekem meg nem is ez a fő kutatási területem…  de olyan régóta tervezem ezt a cikket, úgyhogy végre megírom, mielőtt teljesen elavulttá válik a tudásom..

A viselkedésváltozás modelljeit az egészségpszichológia a szociálpszichológiával karöltve kezdte vizsgálni. Az egész abból indult, hogy bár sokan tisztában vannak a dohányzás vagy a drogok, alkohol káros hatásaival, mégis használják. És ha a függőség faktorait levesszük, akkor is nehéz egy egészségkárosító szokást megváltoztatni (pl. dohányzásról leszokni), vagy egy egészségvédő szokást kialakítani (pl. rendszeres séta vagy diéta).

A megfelelő ismeretek egy szükséges, de nem elégséges feltétele a viselkedésváltozásnak. De mégis ez az első lépés: tudnunk kell, hogy a dohányzás káros, ismernünk kell az elhízás rizikóit, vagy a függőségek kockázatát. Ugyan úgy tudni kell róla, hogy a műanyag hulladék miért káros, vagy hogy milyen következményei vannak az erdők irtásának,  hogy miért káros az egészségre a szmog, vagy hogy miért is érint minket itt Magyarországon a tengerszintek emelkedése. De az ismeret nem elég. A következő lépés az attitűdök, azaz a problémához való viszonyulás megváltozása. Hogy egyrészt fontossá váljon számunkra egy probléma, észleljük a veszélyeket, következményeket. A viselkedésváltozáshoz ezek a kognitív tényezők (ismeretek, attitűdök, motivációk, következmény-percepciók) még mindig nem elégségesek. Hogy úgy mondjam, egyedül nem vagyunk elegek: az egyéni viselkedésváltozást is csakis társadalmi beágyazottságában lehet értelmezni:

keretmodell

A viselkedésváltozás keretmodellje

 

A viselkedésváltozás társas-kognitív modelljei szerint fontos szerepe van a közösség és az egyén normatív hiedelmeinek, a kommunikáció, és az én-hatékonyságnak, mely az önbizalomhoz hasonló készség: saját magamat hatékonyként, az információkat feldolgozni és alkalmazni tudó egyénként élem meg.     Bandura szerint az információs, szociális és önvezérelt készségek szükségesek a szokásszerű új viselkedés kialakulásához.

Az egészségmagatartás segítésében hatékonynak bizonyult módszerek:

Ami nem túl hatékony Ami hatékony
  • Elrettentés, ijesztgetés
  • Fenyegetés
  • Feltételhez kötés
  • Sablonok

 

  • Én-hatékonyság fejlesztése
  • Motiváció erősítése
  • Egyénre szabott viselkedésváltozási stratégia
  • Élményszerűség
  • The Fun Theory

 

 

Leegyszerűsítve, ha egyszerű és érhető tudásalapot hozunk létre, az egyénekben megalapozzuk a hitet, hogy ő is képes tenni hasznosat, megtámogatjuk a szűk társadalmi csoportot véleményformálók (influencerek) képzésével és a társadalmi figyelmet is egy adott problémakörre irányítjuk, akkor még egy lépéssel előrébb vagyunk a környezettudatosabb viselkedés eléréséhez.

rollnick miller valtozás

 De ez még mindig nem elég stabil életmódváltás kialakításához. Ugyanis a viselkedésváltozás legtöbbször nem egyik napról a másikra megy végbe, hanem egy spirálszerű, visszaesésekkel és megtorpanásokkal tarkított történet, melyben újra és újra különböző motivációk szükségesek.  Prochaska és munkatársainak (1992, 1994) transzteoretikus modellje szerint Minden viselkedésváltozás szakaszokon megy keresztül. Az egyes szakaszok más és más pszichológiai jellemzőkkel bírnak, amelyet a viselkedésváltozásban a támogató személyeknek vagy programoknak figyelembe kell venniük a megfelelő hatás eléréséhez. Az intervenciós stratégiákat a személy aktuális helyzetéhez kell illeszteni a változás folyamatában. Ezen kívül figyelembe kell venni, hogy az alább ábrázolt szakaszok a viselkedés megváltoztatása során egymást követik, azonban nem feltétlenül egyszerű lineáris módon.

transzteoretikus modell

Rollnick és Miller (1991) kidolgoztak egy szempontrendszert, hogy milyen motivációval lehet az egyes fázisokban lévő embereket megtámogatni:

A kliens stádiuma A tanácsadó motivációs feladatai
Töprengés előtti fázis Kétség keltése: a kliens kockázatészlelésének, és az aktuális viselkedés problémás volta észlelésének növelése.
A töprengés fázisa Az egyensúly felbillentése: a változás értelme; a nem változás kockázatai; a kliens énhatékonyságának erősítése az aktuális viselkedés megváltoztatása kapcsán.
Előkészület fázisa Segíteni a kliensnek meghatározni a legjobb cselekvési módokat a változásra való törekvés során.
Cselekvés fázisa Segíteni a kliensnek a változás felé történő lépések megtételében.
Fenntartás fázisa Segíteni a kliensnek azonosítani és gyakorolni a visszaesést megelőző stratégiákat.
Visszaesés Segíteni a kliensnek a töprengés, előkészület és cselekvés folyamatainak megújításában, anélkül, hogy a kliens nagyon elkeseredne a visszaesés miatt, vagy benne ragadna.

 

 

Eddig beszéltünk a tudásról, az attitűdökről, motivációról, egyéni erőforrásokról, mint pl az én-hatékonyság, a közösség szerepéről és a viselkedésváltozás cirkuláris jellegéről. Mindez mit sem ér, ha nem adunk hozzá eszközöket és mintákat. Például tudom, hogy káros a sok műanyag hulladék, a barátaim, családom is teljesen egyetért velem ebben, motivált vagyok a változtatásra, de fogalmam sincsen, hogyan is kezdjek hozzá?

Egyéni szinten: Szelektáljak? Ne vegyem meg azt, ami műanyagban van?: Ha nem fóliába csomagolom, mondjuk a sajtot, nejlon zacsiba a zsemlét, a kutyakakit, akkor mibe? Drágább-e a környezetbarát alternatíva?  Közösségi szinten: Látok-e rá mintákat magam körül, hogy lehet műanyagmentesen megoldani a dolgokat? Van-e összefogás, hogy legyenek alternatívák? Társadalmi szinten: Elérhető-e a településemen a műanyag hulladék újrahasznosítása? Van-e elérhető alternatíva, mondjuk termelői piac, nem előre csomagolt nyersanyag? Kötelezhetők-e fentről a különböző termékek gyártói, hogy már eleve ne műanyagba csomagoljanak mindent?  Mennyi erőforrást szán az egyén-közösség-intézmény-gyártó-cég-kormány az alternatívákra? Van-e jogi szabályozás a műanyag termékek előállítására, újrahasznosítására, a hulladék kezelésére?

Biztos rengeteg példát lehetne még hozni, bátran lehet kommentelni, kiegészíteni.

Úgy gondolom, ma Magyarországon is egyre több alternatív eszköz áll a rendelkezésünkre, hogy környezettudatosabbá tehessük a viselkedésünket az egyéni szinten. Ha az első fázisokon végigmentünk (meg az újra és újra visszaeséseken, hogy van-e értelme az egyéni szintű gürizésnek, mikor egy-egy nagy cég mennyivel több kárt okoz egy rossz húzással), és eljutunk egy többé-kevésbé beállt új, környezettudatosabb életmódra, azt még fenn is kell tartani, amely lehet bizonyos napokon nehéz, és jól jöhet újra és újra egy kis társas támogatás, motiváció. És ha minél többen jutunk el idáig, remélhetőleg egy fenntarthatóbb gazdaság és életforma kialakuása megenti a természetet is.

Tudom, tudom, lehet mutogatni az USA-ra vagy Kínára mondjuk, hogy öntik a szemetet az óceánba, lehet szidni a gonosz nagy korrupt cégeket, de ezek mind-mind kifogások az egyéni felelősségvállalás elodázására. Persze, kicsiben csak kicsit lehet hatni. De ha én nem termeltem meg egy zsák szemetet egy hét alatt, akkor legalább azzal az egy zsákkal lett kevesebb. És bízom benne, hogy egyre többen ülnek a nagy döntéshozói karosszékekben is olyan emberek, akik a személyes érintettségüket és felelősségüket felismerik, és elköteleződnek a további károk megelőzése mellett.

Ha valaki a viselkedésváltozás pszichológiai modelljeire bővebben kíváncsi, küldjön levelet. A gagyi diagramokért meg bocs, most csak ennyire futotta.

 

gyerünk! menjünk!

Keresztül-kasul a világban egyedül, kettesben és kisgyerekekkel

TIME

Current & Breaking News | National & World Updates

blueisthenewpink

It's blue. But that's okay, it's the new pink. No worries.