Kölyök szerviz játékkártyák

14 jún

Vannak olyan tünetei a gyerekeimnek, amelyeket pszichológusként már egész jól be tudok azonosítani. A hiszti, a nemalvás/nemevés, a bizonyos helyzetekben meggyengült immunrendszer mögött sokszor szorongás, testvérféltékenység, kimerültség, és még éretlen érzelemkezelés áll. Viszont hiába a diagnózis, sokszor én is eszköztelennek érzem magam, vagy nincs meg a kellő lélekjelenlét vagy türelem. Értem azt is, hogy mindhárom gyereknek több kell anyából (sőt, még a férjemnek , a barátnőimnek, meg a kutyánknak is, és néha magamnak is több kell a pappzsuzsiból), de belőlem még mindig csak egy van. Folyamatosan keresem a módszereket, melyekkel könnyebbé tehetném magunknak az életet.  Például Pethő Orsolya Kölyök Szervíz Játékkártyái arra adnak ötleteket, hogy ha nem is tudok több időt varázsolni, legalább tegyük olyan intenzívvé és felszabadulttá az együttléteket, melyekből a gyerekek érzelmi tankját fel tudjuk tölteni.

Pethő Orsolya szintén pszichológus, és már többféle workshopon voltam nála „anya szerviz”, testvérféltékenység, vagy „kölyök szerviz” témákban. Tetszik a szemlélete, hogy azt képviseli, lehet jutalmazás és büntetés nélkül is kiegyensúlyozott kisgyereket nevelni, és hogy nem a gyereket helyezi a fókuszba, hanem anyát és a szülőket. Az első kiindulási alap, hogy ha én kiegyensúlyozott vagyok, elégedett önmagammal és megengedem (!) magamnak, hogy jól érezzem magam, vagy hogy néha hibázzak is, akkor a gyerekeim már eleve egy stabilabb érzelmi légkörben cseperednek. A másik kiindulási alap, hogy a kisgyerekek érzelmeivel empatizálok: megértem, hogy lehet dühös, mérges, szomorú is bizonyos helyzetekben, és meg is engedem neki, hogy ezt kiélje. A dolog lecseng, ha kisírja, üvölti, hisztizi magát és nem kerül elfojtásra. Ha kell, akkor segítek neki ezt biztonságosan kiélni, megélni (pl kiabálós szobával, rombolós játékkal). A harmadik alap, hogy világos és egyértelmű kereteket állítok, hogy mi az, amiben már én hozok döntést, ami az én felelősségem, és hogy mik azok a viselkedések, amelyek már nem megengedettek (miközben a viselkedés mögött álló érzelemmel tudok nyíltan empatikus maradni).  Például megértem, hogy haragszol a kistestvéredre, mert az elveszi minden időmet és szeretnél anyával kettesben játszani, de akkor sem ütjük meg. Vagy megértem, hogy elfáradtál az oviban és kimerültél abban, hogy egész nap szépen viselkedtél, és nyugodtan kiengedheted a gőzt, de akkor is haza kell mennünk.

jatekszervizkartya

Pethő Orsolya Kölyök Szerviz Játékkártyák

„Miért épp a játék? A gyerekek a játékon keresztül dolgozzák fel a napi eseményeket, tanulnak meg vagy mélyítenek el új készségeket. A játék a kapcsolódás és együttlét legfőbb terepe azokkal, akiket szeretnek. (…)  Amikor hozzájuk közel álló felnőttel játszanak a gyerekek, a kapcsolat adta érzelmi biztonság megengedi számukra, hogy mindent beleadjanak, ami nyomasztja, feszíti őket. A legmélyebb, legintenzívebb, legfélelmetesebb érzelmeik is feldolgozásra kerülhetnek a szerető, ölel szüleik, nagyszüleik biztonságában. Ezért fontos, hogy rendszeresen játsszatok együtt is.” (Pethő Orsolya a Kölyök Szerviz Játékkártyákról)

Amit eddig próbáltunk az ilyen fajta intenzív játékból, az nagyon bevált. Érdemes egy rendszert kialakítani, hogy a gyerek is valamelyest előre tudja, mikor lesz a gyógyító játékideje csak anyával vagy apával, így ő is tud készülni, tartalékolni az érzelmeivel. Mi csináltunk egy heti rendet, melybe együtt berajzoltuk, melyik napokon van ovi/bölcsi, mikor megyünk úszni és mikor van a mama- vagy papanap, ami egy koncentrált, legalább félórás program a tesók (és telefon) nélkül. Ilyenkor lehet például a kártyákat is előrántani.

A játékok különböző tematikákat követnek, azokhoz rövid útmutatókkal és lélektani háttérrel. Van például játék agresszió kezelésére, testvérféltékenységre, feszültségoldásra, önbizalom növelésére. A játékokat azonban nem instant orvosságként kell elképzelni, amit előrántok, ha ilyen problémája van a gyereknek és fél óra után meg is oldódik. Orsi szavaival élve ezek a játékok megelőző jellegűek, olyanok, mint a C-vitamin: ha heti rendszerességgel tudunk időt szakítani, hogy a gyerek érzelmi tankját újra és újra feltöltsük és szinten tartsuk, akkor a viselkedési problémák is jelentősen javulni fognak. Persze akut probléma esetén C vitaminból is lehet nagyobb dózist bevenni, mert segíti a gyógyulást. A játékkártyák ötleteket adnak olyan kapcsolódási pontokhoz, melyben az óvodás korú (kb 2.5 – 7 évesig) a gyerek meg- és kiélheti az érzelmeit, mindezt otthon, egy biztonságos közegben, anyával, apával vagy mással. A játékok legfontosabb jellemzője, hogy sok bennük a fizikai érintés, és a nevetés. Játékos birkózás, fogócska, intenzív bolondozás. Ami végén a gyerek(ek) és anya/apa is hangosan kacagnak. Kell hozzá egy kis szerepjátszási készség, hogy csak a gyerekre és egymásra figyeljünk, és hogy igazán elengedjük magunkat akár csak 20 percre, fél órára. Merjünk újra gyereknek lenni és igazi felszabadult gyerekeink lehetnek.

Felnőtt mese nyárra

10 jún

Rendhagyó módon nem szakirodalmat szeretnék ajánlani, hanem szépet, izgalmasat, kortársat, időtlent, meséset, hátborsóztatót, boszorkányosat.

Az Elveszett boszorkány egy megelevenedett népballada, időben és nyelvében épp úgy lehet 19 század eleji, mint mai – a folklóros fordulatok úgy keverednek mai összetételekkel és megoldásokkal, hogy olvasva már nem is fontos a mikor-hol. Bármikor, bárkivel. Erzsivel és Pistával. Nekem sok fordulatnál, nyelvi megoldásnál a magyar mágikus realizmus egyik nagyregénye, Darvasi László Könnymutatványosok legendája jutott róla eszembe, bár annál könnyebben befogadható történetről van szó, melyben a több szálon futó események végül mégis összeérnek.

Tóth Gyula Gábor első regénye egészen a végéig tartogat meglepetéseket, reméljük még majd utána is, további mesék formájában. Külön kiemelném az illusztrációkat, melytől a mű igazán „felnőtt mesekönyv” lesz. És még trailer-e is van!

Az elveszett boszorkány történetére kíváncsi az olvasó? Ha a juhászokat kérdezzük, csak a szemükre húzzák a kalapjukat és morognak a bajszuk alatt, vagy nagyokat köpnek kelet felé, nehogy valamilyen varázslat megrontsa a jószágot. A mosolygós pap arca elkomorul, a bika akkorát prüszköl, hogy köd támad és az összes gulyás elszelel. A kovács szitkozódik, a komédiás a markát tartja, de meggondolja magát és inkább ő is csendben marad. Az asszonyok persze beszédesebbek: mekkora tragédia, óbégat az egyik. Dehogyis: kész komédia, veti ellen a másik. A fiatalabb lányok mindent tudóan összenéznek: micsoda szerelem, sóhajtják csendben és a kút felé kémlelnek, ahol az előbb még egy gulyáslegény csillapította a szomját. A legfiatalabbak szavát alig érteni: kaland, csata, a hős Pista (a hős Erzsi, mondják a lányok), az átokkal kezdődött minden, meg a tűz, meg a víz, meg a sok varázslat. A tanító csitítja őket, majd ennyit mond: fogalmam sincs. Ez a könyv az elveszett boszorkány igaz története. Aki nem hiszi, járjon utána. “

boszorkány

 

Nagymama a kanapén

7 jún

A népi bölcsesség szerint úgy érdemes a fiatal párnak elköltözni, hogy a szülők ne legyenek túl messze, de ne is tudjanak hozzájuk papucsban átmenni. Párterapeuták szerint is, ha valaki felnőtt, házas emberként is minden nap anyukájával/apukájával beszéli meg ügyes-bajos dolgait, az jelezheti a nem megfelelő leválást a szülőkről. Viszont akinek olyan messze lakik az anyukája, hogy csak néhány évente tud eljönni, akkor viszont papucsostul beköltözik egy időre. Jobb híján a kanapéra.

Az anyós a kanapén jelenséget próbáltuk már, eddig kétszer néhány hónapig, a két nagyobbik gyerekem születésekor. Alapvetően kölcsönösen jóban vagyunk, csak sok mindenben nagyon különbözünk, ami okozott összesúrlódásokat. Azóta eltelt három év, ennyi idő alatt el lehetett engedni bizonyos sérelmeket, a nagyok óvodások lettek, és végre én sem vagyok az utolsó hetes terhes vagy a gyermekágyas testi-lelki állapotban. Sőt, a nyár is nekünk kedvez. De így is, a helyzet bizonyos mértékű szorongást vált ki belőlem. Az anyós-meny viszonyt, a háztartásba való beleszólásokat, vagy a helyzet párkapcsolatra gyakorolt hatását most kihagynám, koncentráljunk a gyerekekre.

grandma on sofa

Fotó: Pinterest

Minden friss vagy kevésbé friss szülőpárnak helyre kell tenni magában a saját szüleivel való átalakuló viszonyát. Most már ők hozzák a döntéseket és vállalják a felelősséget saját gyermekeik nevelésében, életük szervezésében. Ebben új szerep jut a friss nagyszülőknek is: a támogatásé, a gyerekek szeretettel való elhalmozásáé, a segítésé. Tanácsok cseréje, a nehéz élethelyzetek megbeszélése értékes hozzájárulás a fiatal család életéhez, de a végső döntéseket a szülőknek kell meghozni. Ugyanakkor a szülőknek is (főleg anyukáknak) meg kell tanulni, hogy rábízza másra is a kisbabáját/gyerekét. Az alapvető bizalmi kérdésen túl itt az anyának is meg kell tanulnia kicsit leválni, és elfogadni, hogy vannak dolgok, amit az anyukája/anyósa másképp csinál. Ha ez nem ütközik élesen a saját elveinkkel, illetve, ha nincs testi-lelki veszélyben a gyerek, akkor az unokát csak gazdagítja a többféle életmód, viszonyulási forma, stílus megismerése. Ha nagyon különbözik ez az életmód, érdemes róla beszélgetni a kicsikkel. (A mi esetünkben más kultúra és nyelv is játszik, amit alapvetően szeretnék, ha megismernének, mégis van bennem egy szorongás, hogy elvész-e mellette az általam képviselt nyelv-kultúra-stb? Ha most nem is, vajon kamaszként sem?)

A családoknak óriási segítség, ha lehet a nagyszülők bébiszitteri kapacitásaira számítani. Ugyanakkor mindkét generációnak érdemes belátni, hogy a mainstream orvostudomány, pszichológia, és pedagógia mást mond ma a hozzátáplálástól a kötődésen át a fegyelmezésig sok mindenről, mint akár 20-30-40 éve. Nincs abszolút jó vagy rossz, nincs fekete vagy fehér, a társadalom, benne a gyerekek és mi is változunk.

Persze a viszonyok rendezésében az időfaktor is szerepet játszik: ha egyszer-egyszer, vagy hétvégente a nagyszülők engedik pl. a csokit, a tévét, vagy a délutáni alvás kihagyását az unokának, az más téma, mint ha ugyan ez mindennapos, mondjuk a szünidőben, vagy hónapokig az összeköltözés alatt. A helyszín se mindegy: a meglévő napirendet könnyebb a saját közegben tartani, mint a nagyi lakásában. Egy-egy idegesítő szokás, béna becenév, túlóvás vagy nekünk nem tetsző nevelési módszer rövid távon tolerálható, hosszú távon viszont az agyunkra mehet. Ugyan így a saját anyánknak könnyebben elnézzük ezeket, mint anyósunknak – a „mi is felnőttünk” meg az evolúciós érvek is erre játszanak. Ilyen helyzetekben minden fél részéről fokozott rugalmasságra, megfelelő kommunikációra és kompromisszumkészségre van szükség. És empátiára. Mondok példát. Mikor a nagyszülő egyből meg akarja mondani, hogy a gyerek biztos ezért vagy azért ilyen vagy olyan, akkor az első reakcióm a visszautasítás. Mert hogy milyen alapon mond ilyet, én látom a gyereket többet (és jobban?), a helyzetet komplexebben. De ha empatizálok, rá kell jöjjek, igazából nem biztos, hogy azért ítél ilyen hamar, hogy a gyereket címkézze, vagy hogy engem idegesítsen. Hanem hogy minél hamarabb ráhangolódjon a helyzetre és behozza a „lemaradását”. Értsük, meg, hogy még ha érzelmileg  kiélezett is ez a helyzet, az esetek többségében a megnyilvánulások nem ellenünk szólnak, hanem a másik ember érzelmi szükségleteinek kielégítésére irányul. És ez az ember halandó, hibázhat, elfáradhat, sőt, még igaza is lehet néha. Ugyan ez az empátiás megközelítés bármilyen együttélést megkönnyít.

Gyermekkel való megnyilvánulás Annak egy lehetséges érzelmi háttere
Gyerek címkézése Mihamarabbi megértés
Túlóvás/túlkontrollálás Biztonságkeresés
Mindent jobban tudni Saját kompetenciaérzék erősítése
Agyonabajgatás Kieső idő és szeretet kompenzálása
Gyerekkel való foglalkozás elutasítása Felelősségtől való félelem
Viselkedések értelmezési lehetőségei gyakorló empatáknak

A Vörös Sátor című könyvből az egyik kedvenc jelenetem, mikor a 4-5 éves Dinah-ot leszidja az anyja, amiért nem tud elég ügyesen bánni az orsóval. A kislány dühös az anyjára, és a velük egy közösségben élő egyik nagynénjéhez szalad vigaszért. Az feltölti az érzelmi tankját, megtanítja az orsó használatára, addig anya is kipuffogja magát. Mire néhány óra múlva újra találkoznak, anya és lánya is szeretetteljesen, tüske nélkül fordulnak egymáshoz. Nagyon megragadott, hogy a közösség segítségével nem kizárólag egymásra vannak utalva anyák és gyermekeik, hanem mindkét félnek lehet támaszt lelni. Be kell ismernem, hogy néha a lányomnak is jót tesz, ha szabadságot kap tőlem és vice versa, – és erre egy nagymama nagyon ideális lehet.

 

 

Offline tapasztalatok

23 máj

Eltelt egy hét az offline kihívás óta, és nem váltam meg teljesen a mobilomtól, hogy teljesen detoxikáljak vagy sóvárogjak utána, de minden alkalommal kétszer is meggondoltam, hogy kézbe vegyem-e, kell-e nekem az adott helyzetben.

Lássuk a számszerűsített eredményeket is:

Számítógéppel töltött idő: 2 óra ezen a héten – Jelenleg nem dolgozom, így nem kell a számítógép előtt ülnöm órákig, így azt csak akkor kapcsoltam be, mikor a férjemnek segítettem valamit megírni.

Tablet kb 4 óra ezen a héten – is csak az online tornám és az online bevásárlás intézésére vettem elő (meg a gyerekek olvastak rajta mesét BOOKR, de az nem ér)

Whatsapp: 4 emberrel cseteltem ezen a héten a whatsappon, elsősorban a férjemmel, olyanokról, hogy hozz kutyakaját! Vagy merre vagytok? A többi csetben is igyekeztem a minimumra szorítkozni, és például találkozókat beszéltünk csak meg, ahol ugye majd élőben elmesélem. Kivétel a külföldön élő nagymama, akinek küldözgettem képeket. Másnak inkább telefonáltam.

Facebook: napi kb 2 csekkolás, csak hogy tudjam, mi megy a világban. Talán kettőt lájkoltam, egy eventet bejelöltem és egyet posztoltam. Kicsit se hiányzott több.

Instagram: egyszer léptem be a héten

FB messenger: 18 cset ezen a héten – na igen, itt egy kicsit elvéreztem. Volt, akivel a találkozó leszervezésére szorítkoztunk, de olyan is volt, ahol kicsit jobban belecsúsztam a csacsogásba, sőt, képeket is küldözgettem. Sokszor megálltam, hogy ne pötyögve kezdjek új szotriba, és ha valahol éppen voltunk, akkor nem ugrottam egyből válaszolni. Egyáltalán nem hiányzott több, sőt, a még kevesebb lenne az ideális.

Fényképek: 8 db a héten – nehezített terepen voltam, mert a lányomnak úszóbemutatója volt, ott videóztam, fényképeztem, de ezen kívül igyekeztem türtőztetni magam, és tényleg egyre könnyebb lett minden nap. Szelfit egyet se csináltam, inkább elsétáltam egy tükörig. Aztán volt egy pillanat, mikor a legkisebb gyerekem annyira cuki volt és olyan jó beállítás lett volna, de megálltam a telefonért kapkodást és inkább élveztem a pillanatot és még jobban megcsiklandoztam. Megérte.

Online cikkek/hírek olvasása, videók nézése: 0 – itt működöttt a legjobban az önmegtartóztatás. Azt fogadtam, hogy ezeket csak akkor nézem meg, ha marad időm minden után… Inkább vettem egy hetilapot és bekapcsoltam a rádiót. Nem lettem tájékozott, de őszintén szólva jóval kevesebbet vettem magamra a világdepresszióból is, ami most jót tett a lelkemnek.

no cellphones

Összességében igyekeztem a telefont valamely stabil helyen tartani, ahelyett, hogy a zsebemben hurcolászom és minden pittyenésre előkapom.  Este 9 után kikapcsoltam rajta a wifit, ha játszótérre mentünk, akkor a mobilnetet (kivéve, ha valakivel találkánk volt). Nem vittem be magammal, mikor a gyerekeket altattam, se amikor én lefeküdni menetem, és talán csak egyszer beszélgettem cseten, míg a gyerekeim ott voltak és figyelmet igényeltek – ezeket tartom a heti kihívás legfontosabb eredményeinek. Mivel nem volt drasztikus az online diéta, így azt hiszem ez hosszú távon is tartható lesz.

Nektek hogy ment?

 

Nincstagram

16 máj

Elharapódzó mobilozásom okait és tanulságait vettem górcső alá a cseteléstől az instagramon rekosntruált emlékekig. Offline kihívás következik!

Valahogy folyamatosan a kezem ügyében van, a farzsebembe vagy a babakocsi zsebébe teszem, szoptatás vagy altatás közben is ott van, stb stb.. sokunknak ismerős ez ugye? Alapvetően azért jó az okostelefon, mert ezen intézem a meglévő kapcsolataimat a külvilággal az adóbevallás intézésétől a hírek olvasásán át a barátokkal való csetelésig. De van egy pont, amikor már idegesítem saját magam, ahogy egyből ugrom válaszolni a távolról sem életbevágó üzenetekre. Néha elképzelem, hogy az(ok) a személy(ek) is jelen vannak a lakásunkban (altatás közben, vacsoraasztalnál, autóban ülve), akikkel épp beszélgetek…. De nem is ez a legnagyobb baj. Legfeljebb megfogadom, hogy csetelés helyett inkább telefonálok (bár van az az élethelyzet, amikor jobb, ha a gyerekek inkább nem hallják, miről beszélünk….), de legalábbis nem lesz prioritása a gyerekek igényei felett. Ami a legjobban zavar a saját mobil-online függőségemben, hogy ezen keresztül kreálom az önértékelésem jó részét, és az emlékeim, történeteim alakulását is túlzottan befolyásolja. Mert hogy a közösségi oldalakon nem mások profiljainak nézegetésével töltök órákat, hanem a sajátoméval.

Folyamatosan örökítem meg a legjobb pillanatainkat, a gyerekekről, a kutyákról fényképen, a saját dolgaimról itt írásban. Főleg a fényképek vannak mindig kéznél, hogy azonnal megoszthassam apával, aki dolgozik, rokonokkal, akik távol élnek, barátnőkkel, akik hasonló cipőben vannak, vagy másokkal. A legjobbak aztán kikerültek az instagramra is, 2-3 éve dokumentálják az életünket, praktikus kis gyűjtőhely, és még megerősítést is ad szívecskék formájában. Mikor visszanézegetem, erre fűzöm fel a történeteinket, ez ad egy narratívát. Mivel sokszor nézegetem, ezek a történetek, arcok, emlékek egyre jobban elmélyülnek és minden, ami nem került fel az instára, kezd elhalványulni, felülíródni, akár meg sem történt volna. Szépen lassan elkezdtem egyre többet posztolni az instára, lesni a lájkokat, ráadásul főleg a gyerekekről, mikor tisztában vagyok a jogaikkal, és hogy nem kéne őket így nyilvánossá tenni (még a kb 80 követős privát beállítású oldalamon sem, mert tudom, ami egyszer a netre felkerül….). De vitt a kényszer, hogy egyre több emlék kerüljön ebbe a személyes történetbe, , baráti lájkokkal erősítve az igazamat, az önbizalmamat napi szinten (hát nem gyönyörű??).  Nem voltam jelen a pillanatban – egyre több lett az olyan élethelyzet, ahol a gyerekeim a telefon másik végén láttak fényképezés vagy videózás közben, ahelyett, hogy bevonódtam, vagy egyszerűen csak gyönyörködtem volna. De nem is ez a legfurcsább, hanem hogy a nagyobbik lányom is elkezdte, hogy a videók-fényképek mentén rekonstruálja az emlékeit. Nemrég, mikor egy csajos programot szerveztünk végre csak kettesben, elmondta mit szeretne csinálni, és a végén hozzátette ragyogó arccal, hogy „és mama! (hatászsünet) akkor te majd lefényképezel”. Ekkor ütött szíven, hogy ő már négyévesen eltanulta, hogy csak az az igazán emlékezetes, jó élmény, program, amit mama lefényképez/levideóz. Itt kell megállnom.

streetart

Forrás: pinterest

Itt a blogon is ugyan úgy az emlékeim rekonstrukciója történik, de kevésbé instant formában, mint a fényképek esetében. Itt legalább átrágom, újraformálom a történeteket. Van agymunka. De így is, egy poszt publikálása után kábé egész nap a telefonomon lógok, hogy nézzem, ki lájkolta, ki mit szólt hozzá, mint egy önmagában bizonytalan, útkereső kamasz, hogy végre-végre kapok visszajelzést saját magamról. Van, hogy nagyon izgalmas a kommunikáció, mely a kommentekből kibontakozik, de van, hogy semmi értelme a mobilomhoz kapkodnom. A visszajelzések természetesen kiegyensúlyozott, kiforrott személyiségű felnőttnek is jól esnek. Ez a téma elég rég óta foglalkoztat, már 2009-ben „A blog, mint a személyiségkonstrukció terepe” címmel írtam első szakdolgozatomat, kommunikáció szakra. Akkoriban még csak babacipőben jártak a közösségi oldalak, azóta elsősorban fészbukon, instán és a többin konstruálgatjuk magunkat.

Szóval íme az eheti kihívás:

  • Mikor itthon vagyok, leteszem a telefont a kezem ügyéből, mondjuk a kulcsok mellé, és csak max 3 óránként nézek rá, kivéve ha hívnak.
  • Csetelés kezdeményezése helyett telefonálok. Ha nekem írnak, akkor csak a sürgősre válaszolok, röviden.
  • Nem fényképezem a gyerekeket (kutyát/kertet/magamat, stb)
  • A híreket vagy megosztott cikkeket akkor olvasom el, mikor minden mással már kész vagyok

Beszámoló jövő héten következik.

bored

TIME

Current & Breaking News | National & World Updates

blueisthenewpink

It's blue. But that's okay, it's the new pink. No worries.